és akkor lekapcsolták a villanyt, bedugaszolták a pálinkát és a vendég elment a kopogós cipőjében, a másik meg fel az emeletre.
ott volt előttünk az egész éjszaka. furcsa: nyitva volt a ketrec ajtaja. a beszarival komolyan veszekedni kellett, hogy kituszkolja magát rajta. nem is emlékszem pontosan hogyan történhetett, egyszer csak ott ültem a félhomályban az ajtón billegve, és megrészegültem a lehetőségektől. beszari csak arrébb lépett, remegett a félelemtől. én egész máshogy éreztem. végre kiterjeszthettem a szárnyaimat, és a farktollaimnak is lett helye, már egészen tönkrementek a ketrechez surlódástól.
huss. először egy nagyon picit csak. én azt hiszem még sose repültem. tudtam hogyan kell, de őrült félelmetes volt, hogy hiába akarom, nem addig, és nem úgy megy. pár percnek tűnt a szabadság csak, amikor hangokat hallottam. ó, jönnek reggelizni, annyira sajnálom, hogy az egész éjszakát elpazaroltam alvásra. most mi lesz?
sztereomadarak. az lett.
bebújtunk a beszari kékkel a függöny mögé, de sajnos annyira félt hogy odaszólt nekem valamit, én meg vissza, szóval lebuktunk.
egy kis, khm hajsza kezdődött. beszari ellenállt, és abba a kézbe csípett bele (mélyen)ami enni ad neki. én meg csak vártam, amikor elrebbent a függöny elindultam, rászálltam a fenyőfára. ott kapott el. hagytam magam. egészen közel odatette az ujját, hogy szálljak rá, de én nem. de aztán csak elkapott egy konyharuhával.
pedig nem is akartam megcsípni.
